A „Pedro Páramo" (1955) a világon legtöbb nyelvre lefordított mexikói regény. Maga Márquez nyilatkozta egyszer, hogy miután felfedezte a Pedro Páramót hosszú részeket tudott belole idézni, sot végül teljes egészében megtanulta, annyira csodálta, annyira nem tudott betelni vele. Ebbol nyert ihletet, hogy megírja remekmuvét, a Száz év magányt. Juan Rulfo (1917-1986) a forradalomban egész családját elveszíto, csendes visszavonultságban antropológusként tevékenykedo, de már életében is ünnepelt író. Terjedelmében szerény, ám jelentoségében monumentális életmuve a latin-amerikai kontinens legnagyobbjai közé emeli, kikerülhetetlen referenciapont a kontinens irodalmának megismerésében.A könyv címe a mu fohosének, Juan Preciado apjának nevére utal. Juan Preciado haldokló anyjának tett ígérete szerint felkeresi annak szülofaluját Comalát és saját szüloapját Pedro Páramót, a vidék földbirtokosát és teljhatalmú kiskirályát. A század eleji mexikói vidék paraszti táját szimbólumok uralják: comalnak Mexikóban azt az öntöttvasból készült, nyílt tuzre helyezett edényt nevezik, amelyen a tortillát melegítik. Az apa vezetékneve, a páramo szó spanyolul ugart, kopár síkságot jelent. A gyökereit kereso fohost az író saját nevére kereszteli. Voltaképpen nem is o a történet foszereploje, hanem maga a lakatlan, kísértetek járta falu, ez a földi purgatórium, amely egyszerre létezik konkrét, fizikai és lelki, metafizikai síkon. Apja utáni kutakodása során Preciado csak az elhagyatott faluban bolyongó lelkekre támaszkodhat, az o elbeszéléseikbol ismeri meg a múltat, amely apránként magyarázattal szolgál a megdöbbento jelenre.